Saját vers #3 #4

Sziasztok! 

Hogy is kezdjem ezt a bejegyzést? Itt a tavasz, egyre többet süt a nap, zöldül a táj, én pedig úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy egy kicsit boldogabb hangvételű vers is szülessen jóvoltomból. Mivel felgyűlt már egynéhány szerzemény a füzetemben, ezúttal kettővel is kedveskedem nektek, olvasóknak. Nem épp a legjobb munkáim, de próbálkozik az ember. :D Ráadásul mindegyik számomra kedves személyek miatt készült. 

Várom a visszajelzéseket! 

xoxo Dia

Melegíti arcomat a márciusi napsugár

Melegíti arcomat 

a márciusi napsugár.

Amott ágon a falevél 

zöld rügyecskébe pattant már,

friss fű serken a tegnap még 

hóval fedett földből,

bódító virágillat árad 

a lágyan ringó szélből.

Itt meg egy méh zümmög,

 ébredt szorgos munkára,

körbeveszi őt a színes szárnyú,

táncos lepkék hada,

s a fészekben már vidám

 kismadárka dalol.

Ó, mily jó is, hogy az évszakok székén

 a mosolygós Tavasz trónol! 

Vidám vers

Tegnap arra kértek, hogy

írjak  egy boldog verset,

s mivel igen szeretem eme embereket,

hát megpróbálok írni nekik egyet.

Vidám verset alkotok majd

szivárványon átsuhanó unikornisokról,

illatos virágokról, tavasz-

és nyárillatú tájakról, tengerkék égről

és aranyba szőtt álomvilágról.

Írok majd sárgáról,

pirosról és zöldről,

barátságról, családról 

és igaz szerelemről.

Írok a tegnapról és egy

fényesebb jövőről,

képzetízű máról,

hosszú szép évekről.

Írok gyerekeknek,

 tiniknek, felnőtteknek,

írok az embernek 

és írok az Istennek. 

De hogyan is írhatnék,

ha még ötletem sincsen? 

a szavak valahol félúton

megrekedtek bennem.

És mégis, most kell rádöbbennem, 

hogy bár észre se vettem,

hogy míg gondolatfelhőbe burkolóztam,

csak megszületett a versem! 

Saját vers #2

Sziasztok! Megérkezett a második vers is az oldalra! A történetéről igazából csak annyit mondanék, hogy néhány hete írtam meg, osztályfőnöki órán ülve, és annyi történt, hogy kinéztem az ablakon a szürke, párás, sáros, borús tájra, elnéztem a munkát kerülő karbantartóinkat, akik rendületlenül eregették az ég felé a cigifüstöt, mit sem törődve azzal, hogy a suli területén belül mondjuk nem szabadna szivarozni, aztán csak jöttek a szavak. Mindössze egy tizenéves gondolatait írja le ebben a mai, rohanó, össze-vissza világban, ahogy én tekintek a társadalomra. Kritikának szántam, nem tudom, mennyire jött össze, majd tudassátok velem. Remélem, tetszeni fog nektek. 
UI. Köszönöm az előző posztra kapott sok megtekintést és a kedves szavakat (a kommenteket, a privát üzeneteket és a szemtől-szembe elmondott véleményeket is)! 
További szép napot kívánok,
x Dia 

Zaklatott lélekkel

Nem tudom már, miben higgyek:

a jóban vagy a rosszban?

Nem tudom, hogy merre lépjek:

jobbra-e vagy balra?

Kinézek az ablakomon s elborzad a lelkem,

nézem, miként az emberekből kihal az érzelem,

s látom, miként napról napra egyre

a szakadék szélére sodródunk, megbénít a félelem,

a düh, a csalódottság, hogy hova jutottunk.

Mondd, hova tűntek az évek,

mikor a törvény elől nem futottunk,

de kéz a kézben haladtunk. Kérlek! -

Istenem, úgy kérlek, add vissza nekem ezeket

a csendes, nyugodt napokat,

mikor a gyűlölet felett ott állt még a szeretet,

mikor szép szavakkal töltöttük meg az üres lapokat,

mikor a testvér még szerette a testvért,

mikor egy nő szégyenérzet nélkül pénzért

nem árulta utcaszélen a testét,

mikor még nem tűnt idegennek a tükörkép,

mikor a vagyon utáni szomj

nem itta magát a testünkbe,

mikor az eredő ördögi rossz nem lüktetett szívünk minden egyes fáradt dobbanásával az ereinkben.

Hova jutottunk ember?

Mikor lett a hatalomvágy fontosabb,

mint a kegyelem? A köztünk lévő kapocs nemhogy szorosabb,

de mindjárt a darabjaira hull.

Hát szaladj, de gyorsan, ember,

szaladj, fuss, siess,

hadd maradjon meg benned

a jóság apró szikrája,

hagyd magad mögött a koszos, ködös éjszakát,

hadd mosd a lelked újra tisztára,

s felejtsd el a múlt zaját.

S ha majd rátalálsz e helyre,

hol a fény uralkodik a sötétség felett, mondd el nekem,

hogy merre

induljak, hol találom vigaszom,

hol elcsitul zaklatott lelkem.

Első poszt - Saját vers #1

Sziasztok! 

Hú, hát nagyon nem tudom, hogy is kezdjek neki ennek a köszöntőnek, mert nemegyszer végigjátszottam már a dolgot, aztán valahol félúton megakadtam és eltűntem búcsú nélkül, de most megint itt vagyok, s valami olyasmit szeretnék mondani, ami felkelti nektek, idetévedt olvasóknak a kíváncsiságát, hogy majd végigkövessetek engem a legújabb kalandomon. 

Az írás mindig is szerves része volt a mindennapjaimnak, miután rájöttem, hogy a szavakkal sokkal többet is el lehet érni, mint kiszorítani magadból két szűk tőmondatot. Igen, be kell vallanom, ennek ellenére sokszor félbehagytam az épp aktuális tevékenységem, mert ez-az nem úgy jött össze, mint kezdő kamaszként azt megálmodtam. De ami meg nem öl, abból építkezel, s ezen az elven haladva tovább ott tartok most, hogy nem csak a történeteket, de a verseket is magaménak szeretném tudni. Ez az első poszt az én legelső saját, valamennyire felvállalható kreálmányom. Még dolgozom azon, hogy minél jobb és kifinomultabb legyen a stílusom, épp ezért tényleg elfogadok hideget-meleget, ahogy épp jön. Azt előre megemlítem, hogy erős' modernizálok, szóval itt mondjuk a vers kifejezés alatt nem egy rímelő, tökéletesen kiegyensúlyozott firkálmányt találhatunk. Szerintem amúgy is a lírát akkor könnyű tanulni vagy épp szavalni, ha nem kell a rímek miatt aggódnod. Valamint a hangvétele sem épp hepi, de ezen még változtathatok a közeljövőben..

Kellemes olvasást kívánok ehhez mindenkinek! És ne feledjétek, ha bármi mondanivalótok lenne közben, nyugodtan adjátok a tudtomra, nem riadok vissza tőle. :)  

x Dia

Tükörkép

Gúnyosan néz vissza rám a tükörkép,

zord játékot játszik velem

tréfának csúfolva.

Idegennek hat az arc, ami visszabámul,

idegen a két sötét szem, amit rám szegez;

ezek már nem az és barna íriszeim.

És a kikerekedett pupillák mélyén

ott feketéllik valami ijesztő,

valami mély, ami megrettent engem.

Olyan, mint a Pokol kapuja.

Reszketek.

Testem minden egyes csontjába beleitta magát a félelem.

Remegek, s közben egyre csak bambulok

az üvegfelületről visszasejlő lányra.

Fájdalom van írva a homlokára.

Lehunyja szemeit és könnyezni kezd

- vért könnyezik.

Vércseppek peregnek le a bőrről,

lecsepegnek a fehér kagylóba

a megvágott csuklóról.

Megborzongok.

Ő nem én vagyok. - Vagy mégis?