Első poszt - Saját vers #1

Sziasztok! 

Hú, hát nagyon nem tudom, hogy is kezdjek neki ennek a köszöntőnek, mert nemegyszer végigjátszottam már a dolgot, aztán valahol félúton megakadtam és eltűntem búcsú nélkül, de most megint itt vagyok, s valami olyasmit szeretnék mondani, ami felkelti nektek, idetévedt olvasóknak a kíváncsiságát, hogy majd végigkövessetek engem a legújabb kalandomon. 

Az írás mindig is szerves része volt a mindennapjaimnak, miután rájöttem, hogy a szavakkal sokkal többet is el lehet érni, mint kiszorítani magadból két szűk tőmondatot. Igen, be kell vallanom, ennek ellenére sokszor félbehagytam az épp aktuális tevékenységem, mert ez-az nem úgy jött össze, mint kezdő kamaszként azt megálmodtam. De ami meg nem öl, abból építkezel, s ezen az elven haladva tovább ott tartok most, hogy nem csak a történeteket, de a verseket is magaménak szeretném tudni. Ez az első poszt az én legelső saját, valamennyire felvállalható kreálmányom. Még dolgozom azon, hogy minél jobb és kifinomultabb legyen a stílusom, épp ezért tényleg elfogadok hideget-meleget, ahogy épp jön. Azt előre megemlítem, hogy erős' modernizálok, szóval itt mondjuk a vers kifejezés alatt nem egy rímelő, tökéletesen kiegyensúlyozott firkálmányt találhatunk. Szerintem amúgy is a lírát akkor könnyű tanulni vagy épp szavalni, ha nem kell a rímek miatt aggódnod. Valamint a hangvétele sem épp hepi, de ezen még változtathatok a közeljövőben..

Kellemes olvasást kívánok ehhez mindenkinek! És ne feledjétek, ha bármi mondanivalótok lenne közben, nyugodtan adjátok a tudtomra, nem riadok vissza tőle. :)  

x Dia

Tükörkép

Gúnyosan néz vissza rám a tükörkép,

zord játékot játszik velem

tréfának csúfolva.

Idegennek hat az arc, ami visszabámul,

idegen a két sötét szem, amit rám szegez;

ezek már nem az és barna íriszeim.

És a kikerekedett pupillák mélyén

ott feketéllik valami ijesztő,

valami mély, ami megrettent engem.

Olyan, mint a Pokol kapuja.

Reszketek.

Testem minden egyes csontjába beleitta magát a félelem.

Remegek, s közben egyre csak bambulok

az üvegfelületről visszasejlő lányra.

Fájdalom van írva a homlokára.

Lehunyja szemeit és könnyezni kezd

- vért könnyezik.

Vércseppek peregnek le a bőrről,

lecsepegnek a fehér kagylóba

a megvágott csuklóról.

Megborzongok.

Ő nem én vagyok. - Vagy mégis?