2019. április 21., vasárnap

CSALÁDFA - pályázat - Esszé #1

Húsvét, karácsony vagy akár szilveszter felében azért szerintem össze-összeül a család, olykor megérkeznek a távoli rokonok, hogy egy kis időt együtt töltsenek, de legalábbis megszólal a telefon. Azt hiszem, nekem nem is lehetne ünnep az ünnep, ha nem tölthetném azt a saját kis csapatommal, azzal a három emberrel, akik a kezetek óta ott vannak velem. Többek között emiatt is döntöttem úgy, hogy ma, húsvét vasárnapján kiposztolom ezt az esszét, amit a CSALÁDFA-diákpályázat meghirdetése után írtam. Bár a zsűri részéről semmiféle visszajelzésben nem részesültem, én úgy érzem, rengeteget nyertem azzal, hogy ezeket a sorokat begépelhettem. Kívánok mindenkinek áldott és békés ünnepeket! 🤗🙏




Tizenhét éves, a szüleim ellen igen gyakran fellázadó, a kinti világ gondjairól még oly keveset sejtő kamaszként írom most ezeket a sorokat, s görgessen elém bármilyen akadályt is a sors, történjék velem akármi a jövőben, éljek akár nyomorban vagy fényűző gazdagságban, én soha meg nem bánom, és büszkeséggel olvasom majd megannyiszor újra eme szavaimat. A családomról írni nekem nem csak üres fecsegés, értelmetlen csacsogás, hogy legyen mivel megteljen a fehér lap, mikor már elfogynak az egyéb gondolatok. Nem, ez valami sokkal nemesebb célú, fennköltebb feladat, olyan, mint az apostolok megbízatása Jézustól, hogy a föld minden tájékát bejárva hirdessék népeknek a jóság és a tisztaság erényét. Egy kicsit magamra is prófétaként tekintek most, miközben egy olyan megszakíthatatlan kapcsolatról prédikálok, melyről sajnos sokan meg is feledkezünk felgyorsult életünkben. 
2001 tavaszán jöttem a világra, egy verőfényes májusi napon, pontosan 73 évvel a II. világháború lezárulta után. Ebből kifolyólag mindig is volt bennem egy furcsa kis megérzés, hogy esetleg okkal kellett ezen a dátumon megszületnem, a béke napján, és éppen ezért talán valamiféle mennyei megbízatással ruháztak fel, melyre még nem sikerült rájönnöm. A szüleim izgatottsággal átitatott boldogsággal várták érkeztem, és attól a perctől, hogy megjelentem köztük, mindent megtettek, hogy kedvem teljék. Négy évre rá pedig betoppant közénk a kisöcsém is, ez a kis örökmozgó energiabomba az életemben, teljessé téve a világomat.
Azóta eltelt majdnem két évtized, de én még ma is egy nagy gyermek vagyok, a lelkem mélyén sosem szűnök meg az édesanyám kötényébe kapaszkodó kisiskolás lenni, aki könnyek között alig-alig akar elbúcsúzni az óvónénijétől, hogy elinduljon az éretté válás kanyargós ösvényén. Kívülről ugyan egy céltudatos, a nagykorúság küszöbén toporgó lánynak tűnhetek, de legbelül szorongok, ha eszembe jut, hogy alig két év áll még előttem, és nekem is el kell hagynom a biztonságot nyújtó családi fészket. Szeretném elfelejteni ezt a sanyarú tényt, hogy addig élvezhessem a fiatalságom, amíg csak megtehetem, ám nap mint nap, percről percre arcul csap a tény, hogy sajnos egyre fogy az idő, lassan a homokszemek leperegnek kölyöklétem homokórájában. Összefutnak a könnyek a szememben, búsan pislogok magam elé, tehetetlenségemben a fogaimat mélyesztem a szájhúsomba, míg a kiserkenő vér fémes ízét nem érzem a nyelvem hegyén. Meg akarom fagyasztani az univerzumot, csak egy minutum törtrészéig, csak míg újra nem élem az összes boldog emlékemet. Az igazság azonban az, hogy még senkinek sem sikerült megállítania a pillanatot, a napok, hetek és hónapok valósággal elsuhannak a szemünk előtt, a szeretteink lassan elhunynak, új személyek veszik át a helyüket a mérlegen. Tetszik vagy sem, ránk is ez a sors vár. Ahogy a Biblia mondja: porból születtünk, porrá leszünk. Szükségünk van hát nekünk is egy Messiásra, egy égi alakra, aki elég erős ahhoz, hogy felnyithassa mindannyiunk szemét, hogy megmutassa nekünk az örök valóságot, miszerint a boldogságunk kulcsa nem az arany, nem az ezüst, nem is a kacsalábon forgó palota, hanem a tudat, hogy van kinek azt mondd,  „anya” meg „apa”, vagy hogy van egy olyan lelki társ melletted, kit a legszebb szóval illethetsz az összes közül: „testvér”.  Számomra ezek a személyek jelentik azokat az apró örömöket az életemben, melyeket a mai emberi nyelven képtelen lennék kifejezni. 
Hogyan is mesélhetném el, mit jelent számomra, mikor egy hétvégi estén pattogatott kukoricát készítve mind a négyen szorosan összebújunk a paplan alatt, s valami értelmetlen komédiát nézve szívből nevetünk, míg hasunkat nem fogjuk a hahotázástól? Imádom őket, az ördöggel is képes lennék alkut kötni, csak hogy soha el ne kelljen engednem a kezüket, míg világ a világ.
Nem kell különleges alkalom ahhoz, hogy elmondhassam, nekem a család kincs, ajándék az égiektől, melyet sosem tudok eléggé meghálálni az Úrnak. Értük vagyok, létezésem csak általuk nyer igazi értelmet. Nélkülük a mindennapjaim egyetlen szürke köddé sűrűsödnek össze. Reggelente értük kelek fel, este pedig úgy hajtom álomra a fejem, hogy másnap újabb mosolyt akarok csalni szeretett arcukra. Számomra valóságos lelki kielégülés, ha büszkeséget ébreszthetek a lelkükben, minden tettemet a feléjük érzett megfelelési vágy, az önzetlen segítő szándék vezérli, mert mikor a szemük csillogását láthatom, úgy érzem,  munkámnak értelme van. Mintha fát ültetnék, hol a családom elégedett tekintete a begyűjtésre váró gyümölcs.
Ismerem a fájdalmat, mikor valakit elvesztesz magad mellől. Felér egy késdöféssel a mellkasomba, nem kapok levegőt, fojtogat a torkomba képződött gombóc, az ujjaimat tördelem, s csak bámulok a semmibe. Egy szerettem halála olyan, akár egy kihasított darab a lényemből. És bár emlékük örökre bennem él tovább, a hiányuk okozta sajgó, tompa lüktetést képtelen vagyok elfojtani magamban.
Sokkal fiatalabb voltam, mikor elvesztettem nagymamámat. Úgy nőttem fel, hogy az édesanyám felőli nagyszüleimet sohasem ismerhettem meg, még az arcuk is csak homályos foltként jelenik meg előttem. Talán mert kettő helyett csak egy nagymama ölelését élvezhettem, talán csak a személyiségem tesz ilyenné, de mélyenszántón ragaszkodtam hozzá egészen az utolsó percekig. Még most, évek múltával is bennem van egy tüske, valahányszor a sírkőre vésett nevére, alatta a nyolc számjegyre tekintek. Megérdemelte volna, hogy hosszú, boldog öregkora legyen, helyette az ég idő előtt magához szólította, mindannyiunk szívében hatalmas űrt hagyva ezzel. Nem volt tökéletes,  de végső soron minden embernek megvannak a maga hibái. Azonban akik igazán rajongtak érte, elfogadták őt minden botlása és ballépése ellenére is. És sosem leszek képes megbocsájtani a sorsnak, amiért ellopta őt mellőlem.
Isten ezáltal megtanította nekem azt a leckét, miszerint becsüljek meg  minden apró örömöt az életemben, mert gyorsan tovarepül az áldott gyerekkor. Legyünk hálásak, amiért vannak olyan egyének, akik törődnek velünk. S ha a nagyimról már meséltem, ideje tatámra is fordítani néhány szót, nemde?
Nagytatám különleges fickó, időnként mint egy remete, elzárja magát a külvilágtól, máskor meg szinte epekedik a társaságunk után. Az összes igyekezetünk ellenére sem sikerült rávennünk őt, hogy költözzön be velünk a városba, mert akkor közelebb lehetnénk egymáshoz, és könnyebb lenne gondoskodni róla. Azt felelte, képtelen lenne a  környezetünkben lévő mindennapos zajok közepette nyugodtan ellenni. Most már értem, hogy szüksége van az egyedüllétre is. Kell neki egy nagy tér, ahova a csecsebecséit és értékesnek vélt lomjait eltegye. Kell a kert, ahova elmenekülhet, mikor a magány rátelepedik, és a kutyája, kit szóval tarthat. S az erdő is kell neki, hova ki-kijárhat fáért, vadvirágért, bogyókért, mikor úgy tartja kedve, fittyet hányva az ott leselkedő veszélyekre. Ő már csak egy ilyen makacs alak, sosem fog megváltozni. Úgy nőtt fel, hogy a munka a mindennapos elfoglaltságait képezte, amitől még most sem képes teljesen megszabadulni. Apukámnak sikerült örökölnie ezt a néha őrületbe kergető szokást, a lázadást a semmittevés ellen, és néha-néha valóban a falra tudnánk mászni tőle, mikor egy csendes délutánon nekiáll valamiféle időigényes elfoglaltságot keresni magának, de végülis ez is hozzá tartozik az énjéhez, s mi így is nagyon szeretjük. 
Mielőtt szavak hiányában a konklúzióra ugranék, lenne még pár gondolatom, amelyeket meg akarok osztani az emberiséggel. Minap olvastam egy idézetet Richard Back neve alatt. Így szól: ,,A kötelék, mely igaz családod összefűzi, nem a vér, hanem az egymás élete iránti tisztelet s a benne lelt öröm.” Erre a másfél sorra alapozva hirdetem, hogy a családom sokkal tágabb, mint azt előre hittem. Elengedhetetlen, hogy említést tegyek az imádnivaló unokatestvéreimről, az óvó-védő nagynénikről, nagybácsikról, a keresztszülőkről és keresztgyerekekről, akikre ritkábban gondolunk, de ott díszeleg a nevük a családfánkon. S ha még mélyebben magamba tekintek, azt is be kell vallanom, hogy a közeli barátaimra is testvérként tekintek, kikkel megbeszélhetem minden kisebb-nagyobb problémámat, akikkel ott vagyunk egymásnak a szükségben. És az osztály! Az osztályom is a családom, még ha nem is szimpatizálok mindenkivel. Ó, hányszor és hányszor hallottam már, hogy mi, a XI. A. tanulói egy nagy közösség vagyunk, hol az iskola a második otthonunk, a tanárok és tanárnők pedig a nevelőink!  
A firkálmányom befejezéseképp elengedhetetlennek tartom, hogy kicsit a család örökségéről ömlengjek. Nem az árban mérhető hozományról beszélek itt, inkább azokról a lelki értékekről, amelyeket felhasználunk a mindennapjaink során. A legalapvetőbb példázat erre a jelenségre, mikor a kisgyermek átveszi a szülei szokásait, tudat alatt olyanná igyekszik formálni a személyiségét, amint azt gondviselőitől látta. A szeretteim mindent megtesznek értem, hogy a megfelelő instrukciókat, a legtökéletesebb példázatot adják nekem, a fejembe tömjenek mindenféle hasznos tanácsokat és tippeket, útmutatást nyújtsanak.
 Mikor a saját magatartásomról beszélek, valahol a családomét is értem alatta. Mellettük sajátítom el mindazon tudásokat, melyeket én is szeretnék később továbbadni a gyerekeimnek. Nem csupán a hajam, a szemem vagy a bőröm színét kaptam tőlük, de a szokásaimat, hagyományaimat is.
Ők adták nekem a nevem, ezáltal egy valakivé tettek engem, a társadalmunk egy tagjává. Miattuk lettem Claudia. Ez önmagában egy olyan adomány, melynél többet kérni sem tudnék, nem is akarnék.
Emellett sok minden mást is köszönhetek nekik, olyan erényeket és értékeket szereztem általuk, melyek azzá tettek, aki most vagyok. Büszke lehetek arra a lányra, aki visszamosolyog rám a fényképekről. Céltudatosságot, szorgalmat, eltökéltséget, büszkeséget, tartást adtak nekem. Arra oktattak, hogy nem feltétlenül rossz tulajdonság, ha magasak az elvárásaim magammal és másokkal szemben, ha 110%-ot akarok kihozni magamból, ha az utolsó perceimet is arra szánom, hogy tovább és tovább fejlesszem a tudásom.  Megtanították, hogy még ebben a rohanó világunkban is mekkora érték a köztünk lévő összeköttetés, melyet nem akarok elszakítani sosem. Mégis, a legfontosabb számomra, hogy megmutatták, hogyan kell úgy élni, hogy meg ne bánjak bármit is. Erőt kaptam a holnaphoz, reményt, fényt a sötétben. Szeretetet, gondviselést, aggódást, törődést mutatnak felém. Arra okítottak, hogy mindig az igazat mondjam, még ha olykor kellemetlen is a valóság. Ők azt akarják, hogy sose kelljen nélkülöznöm, sírnom, keseregnem, meghunyászkodnom vagy behódolnom mások előtt. Nem szeretném, ha hízelgéssel és talpnyalással jutnék előbbre, s nem a saját képességeimből. Egyenesnek neveltek, emiatt nem akarok szégyent hozni a fejükre. Olyasvalamit kaptam tőlük örökségül, ami visszafizethetetlen: lehetőséget, hogy hírnevet, sikert és elismerést harcoljak ki magamnak. A földkerekség összes pénze sem lenne elég, hogy vissza tudjam szolgáltatni feléjük a rengeteg gondoskodást, amiben eddig részesítettek.
A jövő még csak elmosódott, kilátástalan foltként lebeg előttem, semmi sem tiszta vagy biztos. Hogyan tudhatnám, mihez kezdek évek múltával, mikor a másnap is rejtély? Egyetlen dolgot azonban mindenképp tudok, márpedig azt, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a családomat gondtalannak lássam. Míg bírom, addig fogom mosolyra fakasztani a szájukat, utolsó csepp energiámmal is az örömükért küzdök majd. S ha majd lehull létem fájának utolsó levele is, mikor örök álomra hajtom a fejem, azzal a tudattal távozok el, hogy a másvilágon újra láthatom őket, a keblemre ölelem mindannyiukat, összekulcsolom az ujjainkat, és örökké együtt leszünk majd, békében, rajongásban, és a felhőkön ülve nézünk lefelé, soha többé el nem eresztve egymást. 

2019. március 27., szerda

Saját vers #3 #4

Sziasztok! 
Hogy is kezdjem ezt a bejegyzést? Itt a tavasz, egyre többet süt a nap, zöldül a táj, én pedig úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy egy kicsit boldogabb hangvételű vers is szülessen jóvoltomból. Mivel felgyűlt már egynéhány szerzemény a füzetemben, ezúttal kettővel is kedveskedem nektek, olvasóknak. Nem épp a legjobb munkáim, de próbálkozik az ember. :D Ráadásul mindegyik számomra kedves személyek miatt készült. 
Várom a visszajelzéseket! 
xoxo Dia



Melegíti arcomat a márciusi napsugár

Melegíti arcomat 
a márciusi napsugár.
Amott ágon a falevél 
zöld rügyecskébe pattant már,
friss fű serken a tegnap még 
hóval fedett földből,
bódító virágillat árad 
a lágyan ringó szélből.
Itt meg egy méh zümmög,
 ébredt szorgos munkára,
körbeveszi őt a színes szárnyú,
táncos lepkék hada,
s a fészekben már vidám
 kismadárka dalol.
Ó, mily jó is, hogy az évszakok székén
 a mosolygós Tavasz trónol! 








Vidám vers

Tegnap arra kértek, hogy
írjak  egy boldog verset,
s mivel igen szeretem eme embereket,
hát megpróbálok írni nekik egyet.
Vidám verset alkotok majd
szivárványon átsuhanó unikornisokról,
illatos virágokról, tavasz-
és nyárillatú tájakról, tengerkék égről
és aranyba szőtt álomvilágról.
Írok majd sárgáról,
pirosról és zöldről,
barátságról, családról 
és igaz szerelemről.
Írok a tegnapról és egy
fényesebb jövőről,
képzetízű máról,
hosszú szép évekről.
Írok gyerekeknek,
 tiniknek, felnőtteknek,
írok az embernek 
és írok az Istennek. 
De hogyan is írhatnék,
ha még ötletem sincsen? 
a szavak valahol félúton
megrekedtek bennem.
És mégis, most kell rádöbbennem, 
hogy bár észre se vettem,
hogy míg gondolatfelhőbe burkolóztam,
csak megszületett a versem! 

2019. február 24., vasárnap

Saját vers #2

Sziasztok! Megérkezett a második vers is az oldalra! A történetéről igazából csak annyit mondanék, hogy néhány hete írtam meg, osztályfőnöki órán ülve, és annyi történt, hogy kinéztem az ablakon a szürke, párás, sáros, borús tájra, elnéztem a munkát kerülő karbantartóinkat, akik rendületlenül eregették az ég felé a cigifüstöt, mit sem törődve azzal, hogy a suli területén belül mondjuk nem szabadna szivarozni, aztán csak jöttek a szavak. Mindössze egy tizenéves gondolatait írja le ebben a mai, rohanó, össze-vissza világban, ahogy én tekintek a társadalomra. Kritikának szántam, nem tudom, mennyire jött össze, majd tudassátok velem. Remélem, tetszeni fog nektek. 
UI. Köszönöm az előző posztra kapott sok megtekintést és a kedves szavakat (a kommenteket, a privát üzeneteket és a szemtől-szembe elmondott véleményeket is)! 
További szép napot kívánok,
x Dia 



Zaklatott lélekkel

Nem tudom már, miben higgyek:
a jóban vagy a rosszban?
Nem tudom, hogy merre lépjek:
jobbra-e vagy balra?
Kinézek az ablakomon s elborzad a lelkem,
nézem, miként az emberekből kihal az érzelem,
s látom, miként napról napra egyre
a szakadék szélére sodródunk, megbénít a félelem,
a düh, a csalódottság, hogy hova jutottunk.
Mondd, hova tűntek az évek,
mikor a törvény elől nem futottunk,
de kéz a kézben haladtunk. Kérlek! -
Istenem, úgy kérlek, add vissza nekem ezeket
a csendes, nyugodt napokat,
mikor a gyűlölet felett ott állt még a szeretet,
mikor szép szavakkal töltöttük meg az üres lapokat,
mikor a testvér még szerette a testvért,
mikor egy nő szégyenérzet nélkül pénzért
nem árulta utcaszélen a testét,
mikor még nem tűnt idegennek a tükörkép,
mikor a vagyon utáni szomj
nem itta magát a testünkbe,
mikor az eredő ördögi rossz nem lüktetett szívünk minden egyes fáradt dobbanásával az ereinkben.
Hova jutottunk ember?
Mikor lett a hatalomvágy fontosabb,
mint a kegyelem? A köztünk lévő kapocs nemhogy szorosabb,
de mindjárt a darabjaira hull.
Hát szaladj, de gyorsan, ember,
szaladj, fuss, siess,
hadd maradjon meg benned
a jóság apró szikrája,
hagyd magad mögött a koszos, ködös éjszakát,
hadd mosd a lelked újra tisztára,
s felejtsd el a múlt zaját.
S ha majd rátalálsz e helyre,
hol a fény uralkodik a sötétség felett, mondd el nekem,
hogy merre
induljak, hol találom vigaszom,
hol elcsitul zaklatott lelkem.

2019. február 6., szerda

Első poszt - Saját vers #1

Sziasztok! 
Hú, hát nagyon nem tudom, hogy is kezdjek neki ennek a köszöntőnek, mert nemegyszer végigjátszottam már a dolgot, aztán valahol félúton megakadtam és eltűntem búcsú nélkül, de most megint itt vagyok, s valami olyasmit szeretnék mondani, ami felkelti nektek, idetévedt olvasóknak a kíváncsiságát, hogy majd végigkövessetek engem a legújabb kalandomon. 
Az írás mindig is szerves része volt a mindennapjaimnak, miután rájöttem, hogy a szavakkal sokkal többet is el lehet érni, mint kiszorítani magadból két szűk tőmondatot. Igen, be kell vallanom, ennek ellenére sokszor félbehagytam az épp aktuális tevékenységem, mert ez-az nem úgy jött össze, mint kezdő kamaszként azt megálmodtam. De ami meg nem öl, abból építkezel, s ezen az elven haladva tovább ott tartok most, hogy nem csak a történeteket, de a verseket is magaménak szeretném tudni. Ez az első poszt az én legelső saját, valamennyire felvállalható kreálmányom. Még dolgozom azon, hogy minél jobb és kifinomultabb legyen a stílusom, épp ezért tényleg elfogadok hideget-meleget, ahogy épp jön. Azt előre megemlítem, hogy erős' modernizálok, szóval itt mondjuk a vers kifejezés alatt nem egy rímelő, tökéletesen kiegyensúlyozott firkálmányt találhatunk. Szerintem amúgy is a lírát akkor könnyű tanulni vagy épp szavalni, ha nem kell a rímek miatt aggódnod. Valamint a hangvétele sem épp hepi, de ezen még változtathatok a közeljövőben..
Kellemes olvasást kívánok ehhez mindenkinek! És ne feledjétek, ha bármi mondanivalótok lenne közben, nyugodtan adjátok a tudtomra, nem riadok vissza tőle. :)  
x Dia



Tükörkép

Gúnyosan néz vissza rám a tükörkép,
zord játékot játszik velem
tréfának csúfolva.
Idegennek hat az arc, ami visszabámul,
idegen a két sötét szem, amit rám szegez;
ezek már nem az és barna íriszeim.
És a kikerekedett pupillák mélyén
ott feketéllik valami ijesztő,
valami mély, ami megrettent engem.
Olyan, mint a Pokol kapuja.
Reszketek.
Testem minden egyes csontjába beleitta magát a félelem.
Remegek, s közben egyre csak bambulok
az üvegfelületről visszasejlő lányra.
Fájdalom van írva a homlokára.
Lehunyja szemeit és könnyezni kezd
- vért könnyezik.
Vércseppek peregnek le a bőrről,
lecsepegnek a fehér kagylóba
a megvágott csuklóról.
Megborzongok.

Ő nem én vagyok. - Vagy mégis? 

KERESŐ